Ez egy nagy és felemelő izgalmak kora volt. Az ország fegyverben állt, háború dúlt, mindenki keblében lángolt a hazaszeretet szent tüze; a dobok peregtek, a zenekarok játszottak, a játékpisztolyok durrogtak, a csokorba kötött petárdák sziszegve és pattogva robbantak; mindenütt, és messze a hátrahúzódó és elhalványuló háztetők és erkélyek tengerén, a lobogók vadonja villogott a napfényben; naponta vonultak végig az ifjú önkéntesek az utca széles útján, vidáman és büszkén új egyenruhájukban, miközben büszke apák, anyák, nővérek és szerelmek boldogságtól elfúló hangon biztatták őket, ahogy elhaladtak; esténként a zsúfolt gyűlések zihálva hallgatták a hazafias szónoklatokat, amelyek szívük legmélyéig hatoltak, s amelyeket rövid időközönként tapsvihar szakított félbe, miközben könnyeik végigfolytak arcukon; a templomokban a lelkészek a zászló és a haza iránti odaadást prédikálták, és a Csaták Istenéhez fohászkodtak, hogy nyújtson segítséget jó ügyünkben, oly lángoló szónoklattal, amely minden hallgatót megindított.
Valóban örömteli és kegyes időszak volt, és az a néhány vakmerő lélek, amely merészelt ellenezni a háborút, és kétségbe vonni annak igazságosságát, olyan szigorú és dühös figyelmeztetésben részesült, hogy saját biztonsága érdekében gyorsan visszavonult, és többé nem mert ilyesmit mondani.
Elérkezett a vasárnap reggel – másnap az alakulatok elindultak a frontra; a templom zsúfolásig megtelt; az önkéntesek ott ültek, ifjú arcukon harci álmok ragyogtak – a zord előrenyomulás, az egyre növekvő lendület, a roham, a villanó kardok, az ellenség menekülése, a zűrzavar, a gomolygó füst, a vad üldözés, a megadás! – majd a visszatérés a háborúból, napbarnított hősként, üdvözölve, imádva, a dicsőség arany tengerében úszva! Az önkéntesek mellett ott ültek drága hozzátartozóik, büszkén, boldogan, izzó csodálattal telve. A szertartás folytatódott; egy háborús fejezetet olvastak fel az Ószövetségből; elmondták az első imát; majd az orgona hatalmas hangja megrengette az épületet, és egyszerre az egész gyülekezet felállt, izzó szemmel, dobogó szívvel, és zengte a hatalmas fohászt:
Isten, a rettenetes! Ki rendelkezel!
Mennydörgés a kürtöd, villám a kardod!
Azután következett a „hosszú” ima. Senki sem emlékezett még ehhez fogható szenvedélyes könyörgésre és meghatóan szép nyelvezetű fohászra. Az imádság lényege az volt, hogy a mindig könyörületes és jóságos Atyánk vigyázzon nemes ifjú katonáinkra, segítse, vigasztalja és bátorítsa őket hazafias küldetésükben; áldja meg és védelmezze őket a csata napján és a veszély órájában, hordozza őket hatalmas kezében, tegye őket erőssé és magabiztossá, legyőzhetetlenné a véres ütközetben; segítsen nekik összezúzni az ellenséget, adjon nekik, zászlójuknak és hazájuknak múlhatatlan becsületet és dicsőséget –
Ekkor egy idős idegen lépett be, és lassú, hangtalan léptekkel haladt végig a főhajón, szemét a prédikátorra szegezve. Hosszú testét földig érő köpeny fedte, feje fedetlen volt, fehér haja tajtékzó zuhatagban hullott vállaira, mélyen barázdált arca pedig természetellenesen sápadt volt – olyannyira, hogy már-már haldoklóéhoz hasonlított. Miközben mindenki csodálkozva figyelte, csendben haladt tovább; megállás nélkül fellépett a prédikátor mellé, és ott várakozott. A prédikátor, csukott szemmel, észre sem véve jelenlétét, folytatta megható imáját, és végül lángoló könyörgéssel zárta: „Áldd meg fegyvereinket, adj nekünk győzelmet, Ó Urunk Istenünk, hazánk és zászlónk Atyja és Védelmezője!”
Az idegen megérintette a karját, intett neki, hogy lépjen hátrébb – amit a döbbent lelkész meg is tett –, majd átvette a helyét. Néhány pillanatig ünnepélyesen vizsgálta a döbbent gyülekezetet, tekintetében kísérteties fény lobogott; majd mély hangon így szólt:
„A Trónról jövök – a Mindenható üzenetét hozom!” A szavak sokkként csaptak le a gyülekezetre; de ha az idegen észrevette is, nem törődött vele. „Meghallgatta szolgája, a pásztorotok imáját, és teljesíti azt – ha valóban ez a kívánságotok –, miután én, az Ő Küldötte, elmagyaráztam nektek az ima teljes jelentését. Mert ez is, mint oly sok emberi ima, többet kér, mint amennyit az, aki elmondja, felfog – hacsak meg nem áll és el nem gondolkodik.
„Isten szolgája és a ti szolgátok elmondta imáját. Megállt-e és elgondolkodott? Egyetlen ima volt-e? Nem, kettő – az egyik kimondott, a másik nem. Mindkettő eljutott a Minden Könyörgést Meghallgató Füléhez – a kimondott és a kimondatlan egyaránt. Gondoljátok ezt végig – tartsátok észben! Ha áldást kértek magatokra, vigyázzatok, nehogy akaratlanul átkot hozzatok felebarátotokra. Ha esőt kértek a vetésre, amelynek szüksége van rá, talán szomszédotok termésének pusztulását kívánjátok aszály által. Hallottátok szolgátok imájának kimondott részét. Isten megbízott, hogy szavakba öntsem a másikat is – azt, amelyet a prédikátor – és ti is szívetekben – forró, de néma imában mondtatok el. És tudatlanul, meggondolatlanul? Isten úgy segélje! Hallottátok ezt az imát: ‘Adj nekünk győzelmet, Ó Urunk Istenünk!’ Ez elegendő. A kimondatlan rész pedig ez:
[Az ima teljes kifejtése következik, az angol eredeti szövegének megfelelően.]
[Szünet után] „Kimondtátok – ha még mindig kívánjátok, szóljatok! A Legfelsőbb Küldötte várja válaszotokat.”
…
Később azt hitték, hogy az idegen eszét vesztette, mert amit mondott, semmi értelme nem volt.